Az Elöljáró

:: Ez a történet a hetvenhét színű szivárvány legalsó színébe vésetett ::

A barna ballonkabátos alak a távolba meredő tekintettel állt az országút szélén. Jobb kezében egy szerszámos láda, bal kezét kabátja zsebében pihentette. Csak állt ott, mint egy szobor, és figyelt. Az erős nyári napsugarak bearanyozták az eget, a táj azonban meglehetősen sivár volt, mintha valami pusztaságon vitt volna keresztül a poros út. A messzeségben repcetábla virágzott, mellette parlagon hagyott területek, s az út két oldalán is gazos, néhol bozótos, fűvel vegyes földek terültek el az árkon túl. Az egyetlen fa, melyet láthatott az ember éppen a nézelődő alak mellett ácsorgott, mintha csak rá várakozna.

És valóban így is volt. A különös alak, miután alaposan szemügyre vette a környéket, az öreg tölgyet kezdte vizsgálgatni. Lassan, kimért lépésekkel körbejárta, majd az árok felőli oldalánál megállt. A fa törzsének ugyanis azon az oldalán valami érthetetlen okból sokkal több vastag ág nőtt mint másutt, ráadásul olyan alacsonyan voltak azok az ágak, hogy akár egy gyermek is elérhette vonla a legmagasabbikat is, ha egy kicsit nyújtózkodik. Valamiért ezeken alig nőtt levél is, és furcsa csonkban végződött mindegyik. Azután felfelé nagy szünet következett a törzsön, majd szépen, közel szimmetrikusan alapozták meg a további ágak a fa lombkoronáját.

A ballonkabátos figura fűrészt vett elő. Stabilan rögzítette lábait az árok kissé süppedős talajába, aztán sorra lefűrészelte a csonka ágakat. Sok időbe beletelt, mire minddel végzett, de a fáradtság apró jelei sem ábrázolódtak ki rajta. A levágott ágakról letördelte a kisebb gallyakat, leveleket, aztán felpakolta őket az útra, s ő maga is visszament az árokból a fa másik oldalára. Ezután újra szemügyre vette a tölgyet. Sokkal egészségesebb látványt biztosított így, hogy nem csúfították el azok az oda nem illő ágak. ...Valami kis hibája azért még mindig akadt. Egyik oldalt, egy karnyival feljebb a többi ágnál, vaskos főág indult a törzsből, s jódarabig egymaga nyúlt vízszintesen oldalra, nem ágazott semerre, de aztán hirtelen apró ágakba, gallyakba oszlott, s azok is csakhamar a lombkorona szerves részévé váltak, ahogy szerteszét íveltek. A vaskos főág és környezete így olyan volt, mint egy alsó horpadás a fa jobb oldalán, ha az útról nézi az ember.

A furcsa szerzet nyújtózkodott egyet, és belekapaszkodott a vastag ágba. Lábát felemelve hitázott egyet rajta, de az öreg tölgy csak szilárdan állt, mintha észre sem vette volna a kis súlytöbbletet. Mikor a kísérlet végetért, barátunk bólintott egyet, és a lefűrészelt ágakat kezdte pakolászni. Kiválasztott egyet, majd kettéfűrészelte hosszában. Jókora szegeket vett elő ládájából, és a két fadarabot a vaskos ágra merőlegesen felszegelte egymástól körülbelül egy méternyi távolságban. Aztán újra fűrészelt magának faanyagot, és ezeket a már meglévő tartószerkezetre erősítette.

Így munkálkodott néhány órán át, mire végül egy egész takaros kis tetőfélét alakított ki a vaskos ág aljára. Összepakolta szerszámait, becsukta ládáját, majd odaállt az elkészült tető alá. Pár percig nézegette, aztán ismét bólintott egyet, felkapta a szerszámos ládát, és egyenletes léptekkel elindult az országúton.

Alakja egyre zsugorodott, kabátja barna színe kezdett már szürkéssé válni. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy noha dél felé járhatott az idő, valamiért rohamosan szürkült az ég. Hatalmas felhők gomolyogtak a Nap elé, a távolból mély morajlás hallatszott. Aztán villám cikázott alá az égből, és vele együtt megeredt az eső. Óriási cseppekben hullott az útra, s már-már teljesen átszínezte halványszürke porát egy jóval sötétebb árnyalatra, mikor két kerékpáros fiatal alakja körvonalazódott a szürkeségben. Gyorsan tekertek, így hamar elérték az öreg tölgyfát. Az eső akkorra már úgy záporozott, mintha dézsából öntötték volna.

A fiatalember és a kisasszony a fa törzsének támasztották biciklijüket, és reménykedve beálltak a lombkorona alá. Az eső rendületlenűl áztatta a pusztaságot, az utat, mindent, amit csak elért. A fiatalúr egy pulóvert vett elő hátizsákjából, és gyengéden törölgetni kezdte vele párjának hosszú haját. A lány átölelte, és nyakába borult. Így álldogáltak hosszú perceken át...

A záporeső kissé alább hagyhatott, mert erős zaját csendes susogás váltotta fel. A két fiatal pedig már majdnem teljesen megszáradt. Lassan a szoros ölelés fellazult, s ahogy a lány a nála körülbelül egy fejjel magasabb fiatalember szemébe nézett, véletlenül észrevette a fölöttük ácsorgó tetőforma esőbeállót.

- De jó! - kiáltott fel, ujjával a különös fatákolmány felé bökve - Ezt nézd drágám!
- Ejjha! - álmélkodott a fiatalúr - Vajon hogy került ez ide? ...És pont ide? Különös véletlen, hogy éppen erre jártunk, mikor megeredt az eső!
- Vajon mi lehet azzal a ballonkabátos úrral, aki mellett idefelé elmentünk?
- Hát, reméljük ő is talált valami kis fedett zúgot magának!

A ballonkabátos úr azonban már nagyon messze járt. Ami azt illeti, egy egész óceán választotta már el tőlük. A két fiatal soha nem látta őt többé, de mindörökké emlékezett erre a pillanatra, és valamiért mindig a különös alak jutott eszükbe az útszéli esőbeállóról.

:: Ha valaha hasonló eset történne veled is, jusson eszedbe, hogy véletlenek nincsenek! Ha a  gondoskodás a kellő időben a kellő helyen csodás módon megjelenik életedben, talán éppen Ő előzött meg téged is: az Elöljáró.